Ez a felismerés tulajdonképpen nem új, már az ókori kínai-ak is tudták. Különösebb dietetikai képzettség nélkül is belátható, hogy ami jót tesz az egyik embernek, az a másiknak semmiképp sem ajánlható. Például az egyszerű szénhidrátokban és keményítőben gazdag ennivaló valóságos méreg egy cukorbeteg számára, miközben egy atlétát izmosabbá tesz. Az egyénre szabott táplálkozás ötletére csak mi csodálkozunk rá, akik hozzászoktunk, hogy a közétkeztetés jóvoltából többé-kevésbé ugyanazt eszi a négyéves óvodás és a fejlődésben lévő kamasz fiú, a babát váró tanító néni és kétgyerekes, folyton rohanó kolléganője, a pocakos igazgató és a nyugdíjasotthon lakói. Ám hogy az igények mennyire eltérőek lehetnek, azt megtapasztalhatjuk, ha vacsorára invitálunk egy népesebb társaságot. Hamar kiderül, nincs két ember, aki hajlandó lenne ugyanazt enni. Mert az egyik Atkins-diétát tart, a másik vegetáriánus, a harmadik tejérzékeny, a negyedik nem eszik szénhidrátot, az ötödik allergiás a krumplira – vagyis a legjobb, ha étterembe megyünk.